A szudáni filmarchívum Afrika egyik legnagyobb mozgóképes gyűjteménye, mely egy szebb napokat látott ország és egy valaha virágzó filmipar emlékét őrzi. A kollekció 13 000 tétele közül jónéhány mára már csak itt található meg, azonban az extrém, filmek tárolásához kicsit sem megfelelő időjárási körülmények és az archívum fenntartásához szükséges pénzügyi háttér hiánya miatt ezeknek a sorsa is nagyon kétséges.

Suhaib Gasmelbari Sudan's Forgotten Films című  dokumentumfilmje Benjamin Chowkwan Ado és kollégája Awad Eldaw küzdelmét követi, akik mindent megtesznek azért, hogy a gondjaikra bízott értékes anyagot valahogy megmentsék. A két férfi az irániaktól, a franciáktól és a kínaiaktól is megpróbál segítséget kérni, de sehol sem járnak sikerrel. Benjamin 1969 óta dolgozik a szudáni filmgyártásban, jól tudja, hogy a khartoumi kánikulában átforrósodott dobozok milyen felbecsülhetetlen értékű kincseket rejtenek. Már a dokumentumfilm néhány archív képsora is sejtetni engedi a régi felvételek szépségét és egyediségét.

A szudáni filmkultúra a huszadik század első felétől jelentős volt, amikor az európai gyarmatosítókkal együtt megérkeztek a térségbe a mozik és a nemzetközi produkciók, melyek közül elsősorban indiai, egyiptomi, olasz és amerikai mozgóképek voltak különösen népszerűek. Az 1940-es években szinte minden szudáni város üzemeltetett önálló filmszínházat és megalakultak az első nemzeti vállalkozások. 

Szudán függetlensége (Pathé News, 1956)

Az 1950-es évektől az állam saját központja, a Sudanese Film Unit is gyártott filmeket, aminek kiküldött operatőrei gyakorlatilag mindent fontosabb kulturális és politikai eseményt megörökítettek. Az ipar széleskörű állami felügyeletét ellátó hatóság az 1970-es években, Dzsafar al-Nimeri  elnök kezdeményezésére került a Sudanese Film Unit helyére, és egészen 1990-ig működött. Ezekben az évtizedekben erős tartalmi kontroll jellemezte a szektort, amiben a szocialista és forradalmi gondolatok, valamint a gyarmatosítás alól felszabaduló Afrika témája különös hangsúlyt kapott. A film tehát hosszú időn át fontos szerepet töltött be a társadalom életében, azonban az 1980-as években kezdődő, elhúzódó polgárháborús időszak alatt sokat vesztett a jelentőségéből. A vetítőhelyek tönkrementek, a gyártáshoz szükséges anyagi források elapadtak, 2011-ben pedig maga az ország is kettészakadt. Mára csak a régi tekercsek mutatják, hogy milyen volt ez a világ egykor, azonban nem lehet tudni, hogy ezek meddig maradnak vetíthető állapotban. A különleges klíma rendkívüli szakértelmet és felszerelést igényelne, mert az érzékeny filmanyag ilyen körülmények között mindenképpen veszélyben van.

Suhaib Gasmelbari rendező további munkáiban is elkötelezetten próbál publicitást szerezni a szudáni filmörökség ügyének. Az idei Berlinale-n mutatták be Talking About Trees című filmjét, ami egy filmrajongó társaság sztoriját dolgozza fel, akik elhatározzák, hogy új életet lehelnek egy régi sivatagi moziba.

Az archívumok és a klíma témájához kapcsolódik az EYE Filmintézet és az Orphan Film Symposium közös felhívása is, mely a 2020-as konferenciájukat Water, Climate, Migration címmel hirdeti meg. A rendezvény kiírása itt található.

Ezt pedig a végére, csak a neve miatt.

Forrás: Al-Jazeera