Sandra Beerends lírai dokumentumfilmje privátfilmek töredékeiből, ismeretterjesztő- és dokumentumfelvételekből összeállítva mondja el a jávai Alima történetét, aki egy holland családnál dolgozik dadaként, vagy ahogy a 20. század elején hívták, babuként. Alima nem valódi személy, hanem többszáz egykor szinte láthatatlan, mára pedig teljesen feledésbe merült nő sorsának fiktív megtestesítője, akikhez mégis megannyi szállal kötődnek egykori munkaadóik és a gyerekek, akikkel állandó dajkaként az első években talán mindenki másnál szorosabb viszont alakítottak ki. A fiatal lány őrzi kis gondozottjának első lépéseit, játszik vele, ápolja, ha beteg, és amikor a család a gyarmatokról hazaindul Hollandiába, elég bátor ahhoz, hogy velük tartson. A távoli országot egyszerre találja riasztónak és lenyűgözőnek, és bár eleinte nem beszéli a nyelvet és állandóan fázik, itt is egyre otthonosabban kezd mozogni. Európában nem csak a csodálatosan fehér hóval, de a mindenkinek járó pihenéssel, az oktatás fontosságával és a szabadság eszméjével is megismerkedik, és ha az elsőt nem is, az utóbbiakat már viszi magával, amikor visszatérnek a gyarmatokra.
A rendezőnő maga is olyan családból származik, amelynek története a kolóniákhoz kötődik, a babukról indonéz származású édesanyja saját gyerekkoráról szóló elbeszéléseiből hallott először. Mivel a dadák alakját leginkább a személyes emlékek őrizték meg, Beerends a dokumentumfilm elkészítéséhez elsősorban amatőr privátfilmes gyűjteményekben kezdett keresgélni. Ezekből a filmekből viszonylag sok készült, hiszen az egzotikus gyarmatokon élő családok előszeretettel örökítették meg saját életület, hogy a felvételeket otthon levetíthessék ismerőseiknek. Az anyagokon azonban a dadák soha nem központi szereplőként, inkább a háttérben jelennek meg, így az új film kedvéért az egykori mellékszereplőkből főszereplőt kellett kreálni. Végül a felkutatott 500 filmből összesen 179 kerültek be részleteiben, többek között a holland Eye Filmintézet és Sound and Vision, valamint a japán NHK Archives gyűjteményéből, amelyek közül sokat most láthat először a közönség, mert esetenként kifejezetten a projekt kedvéért digitalizálták őket. A válogatás ereje a költőiség és az aprólékosság, amely egy-egy fejezetet megannyi kis töredék alapján teljessé tesz. Hogyan töltötték az időt az óceánjáró fedélzetén? Milyen volt az élet a második világháború előestéjén Hollandiában? Mi történt a babukkal a japán megszállás alatt?
A film Alima személyes beszámolójára épül, amit naplószerűen mond el halott édesanyjának. Történetei azokból az elbeszélésekből származnak, amelyeket a rendezőnő nehezen felkutatott idős babukkal, egykori dadák leszármazottaival készített interjúkban és antoropológiai archívumok oral history anyagából gyűjtött. Fontos döntés, hogy a babuk nézőpontját szem előtt tartva, sorsukról nem más beszél, hanem ők maguk, elsősorban benyomásaikat, érzéseiket, saját dilemmáikat előtérbe helyezve. Ezen a személyes szűrőn át számos olyan témát érinteni lehet, amelyben sok az ellentmondás. A babuk bonyolult viszonya a gyarmatosító családokhoz, a holland és japán uralom között tett különbség, a gyarmatosítás közvetlen és hosszútávú hatásai olyan témák, amelyek másképp keretezve sokkal több vitát generálnának. Nem véletlen, hogy a „babu” kifejezés, amely egyébként mesterséges műszó a fiatal lány jelentésű „ba” és az anya jelentésű „bu” összeragasztásából, a mai Indonéziában negatív értelmű, mivel a koloniális múltra utal, és az sem, hogy ma is csak keveset tudunk arról, hogy ezeknek a nőknek az alakuló, modern és független Indonézia társadalmában betöltött emancipációs szerepe valójában milyen nagy volt.
Beerends jó érzékkel keveri az intim, családi felvételeket és a történelmi képsorokat, amelyek segítenek az időben tájékozódni. A film az 1939 és 1949 közötti időszakot mutatja be, Holland Kelet-India gyarmati világától a második világháborún és a japán hódításon át a függetlenség kivívásáig. Ugyan a legfontosabb fordulatokat precízen jelöli, a kor bonyolult és sokszereplős történelmi tablóját csak vázlatosan ábrázolja, ügyelve arra, hogy a férfiak alakította nagypolitika mindig női perspektívából jelenjen meg. A Babunak hívtak hangsúlyozottan női film, amelynek középpontjában egy tipikus női életút keretébe helyezve a női szolidaritás, a nők oktatáshoz való joga és az anyaság témái bomlanak ki. Ez a történet kevésbé a gyarmatosítás társadalmi-gazdasági hatásairól szól, mint inkább a nők kultúraközi közvetítő szerepéről, amelyben az Alimához hasonló karakterek akár öntudatlanul is hatalmas szerepet játszottak.
A Holland Kelet-indiai Társaság (VOC) és a Holland Kelet-India (Dutch East Indies) területének változása (Forrás: Wikipedia, készítette: Gunawan Kartapranata - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 4.0)
A film egyik jelentében az ázsiai kultúra iránt érdeklődő nagybácsi megkéri Alimát, hogy vigye el olyan helyekre, ahol megismerheti az őslakosok mindennapjait. A lány szívesen vállalja a feladatot, és útjuk egyik állomása egy tradicionális wayang, azaz árnyjáték előadásra vezet. Az európaiak többsége a vászon mögül, a bábjátékos háta felől nézi a produkciót, mert a bábos technikáját tartják igazán érdekesnek. Alima és a nagybácsi azonban inkább a helyiek között, a színpaddal szemben foglalnak helyet, így lehetőségük van arra, hogy teljesen elmerüljenek a varázslatos mesében, és közelebb kerüljenek a történet igazi titkához. Sandra Beerends dokumentumfilmje ezt a költői szemléletet menti át az archívok használatába is, amelyek személyességükkel előbb elbűvölik a nézőt, majd elmesélik neki egy bonyolult és nehéz történet egyik lehetséges verzióját.
Sandra Beerends rendező két beszélgetésen is részt vett a Verzió fesztivál keretében, amelyeket itt meg lehet nézni.
Társadalmi nem és dokumentumfilm
Archív effektus: Talált felvételek és fotográfia a dokumentumfilmben
A film számos egyéb elismerés mellett elnyerte a Focal Awards 2020 Legjobb archívfelvétel-használat történelmi dokumentumfilmben díját és jelölést kapott az IDFA 2019 Legjobb archívumhasználat díjára.
